Blog

Sok mindent, de mindenekelőtt fontos alapvetés, hogy az, amit én teszek, csak a fele a közös munkánknak. Együtt dolgozunk rajtad, és mindazzal, amit hozol, abban a tempóban, amivel te haladsz.

Ez most homályosan hangzik?

Oké, nézzünk pár összehasonlítást: ha elmész fodrászhoz, kozmetikushoz, körmöshöz, ő megcsinálja a hajad, bőröd, körmöd. A masszőr kivarázsolja a fájást a hátadból. A fogorvos betömi a lyukas fogadat.

Elviszed magad ezekhez a szakemberekhez, akik megdolgozzák egy adott testrészedet, és neked csak annyi a dolgod, hogy fegyelmezetten kivárd, míg végeznek. Fizetsz, örülsz, közben jó esetben kellemesen érzed magad, és alapvetően passzív vagy.

Ezzel szemben én coachként nem rajtad csinálok valamit, hanem veled együtt. A folyamat egészében aktív vagy, részt veszel, sőt, az van, hogy te csinálod a meló nagyját. És nem is lesz mindig kellemes.

Mert itt a lelkeddel foglalkozunk, veled, azzal, amit érzel, gondolsz, remélsz, vágysz, mindazzal, ami te vagy. És mivel belőled csak ez az egy van, nálad jobban senki nem érthet hozzád. Még én se.

Na jó, de akkor minek a coach?

Ahány coach, annyi coaching, én nagyjából így dolgozom:

Figyelek rád, figyellek téged és magunkat.

Kérdezlek, meghallgatlak és hallgatok.

Bátorítalak és kibillentelek.

Inspirállak és támogatlak.

Tükröt tartok neked és kihangosítalak.

Lelkesítőd és kritikusod, megerősítőd és megkérdőjeleződ leszek.

Megpiszkàlom, amit elfednél, és segítek felszínre hozni azt, ami kikívánkozik.

Biztonságos közegbe hívlak és megtartalak benne.

Hiszek neked, és hiszek benned.

Veled vagyok.

Szorongásoldó írás következik, szezonális.

Van ez a helyzet a nyár végével, hogy az egész internet azt harsogja: mindjárt vége, meg elbúcsúztatjuk, és na még egyszer utoljára. Tuti tippek, amikkel kimaxolhatod még ezt a pár napot, kihagyhatatlan programok, amik nem hiányozhatnak a nyaradból. Egy lista, amin minél több a pipa, annál…mit is jelent ez pontosan? A sokadik ilyet látva én most azt érzem, egy kicsit burkolt számonkérést.

Tudod, mintha a nyarad értéke annak mentén volna mérhető, hogy ettél-e elég lángost/fagyit/lecsót/dinnyét? Voltál-e eleget vízparton, legalább a Balatonon? Elmentél-e legalább egy hét nyaralásra, és vettél-e részt elég szabadtéri eseményen? Hiszen erre való a nyár!

Az én nyaram egy ilyen skála szerint kuka: mindeddig egyetlen lecsót főztem, mert még csak most kezdtek érni a teraszon nevelkedő paradicsomaim. Egyáltalán nem voltam vízparton, hacsak a rakpartot annak nem számoljuk, mert alapvetően félek a víztől. Nyaralás nem volt, és fesztiválozni sem sikerült, megfelelő büdzsé híján. Fagyit, dinnyét és lángost csupán egyszer-kétszer ettem, akkor is a belvárosban, mert…mert csak.

És több programtervem is a süllyesztőbe került olyan prózai okok miatt, mint a túl nagy forróság, váratlan felhőszakadás vagy épp az egyszerűen_csak_nincs_kedvem állapot.

Szuper dolgok vannak, amiket tipikusan ilyenkor lehet csinálni, és volt már olyan nyaram, ami jóval több ilyesmit tartalmazott, de ez most nem ilyen nyár volt. Most kertészkedtem, sokat voltam otthon, töltöttem rendes időket egyedül, találkoztam, beszélgettem és bambultam, amennyit és ahogyan jólesett. Szuper nyaram volt.

Barcelonában ülök egy pici bárban egyedül. Május eleje. Csupa helyi arc, barátságos fények, egy remek nap vége. Nem értem a katalán nyelvű, kézzel írt étlapot, csak úgy érzésből rendelek valami jól hangzót. A szomszéd asztalnál nagyjából ugyanezt teszi velem párhuzamosan egy középkorú hölgy. Az ételünk egyszerre érkezik, mi pedig teljes szinkronban nézünk össze, és álmélkodunk egymás vacsoráján. Majd ülünk ott közösen elmélkedve, mindenfélét megosztva, nagyokat nevetve órákon át. Miközben a válásáról beszél, pityeregve hajol a nyakamba. Sokáig úgy maradunk. Hosszú öleléssel búcsúzunk.

Vasárnap kint ülök két székkel, egy asztalkával, meg egy nagy, zöld napernyővel a rakparton (lásd: események fül).

Zajlik a programom, le is telepszik mellém egy nálam fiatalabb srác. Nincs szüksége biztatásra, mint egy túlfújt lufi, amit most eleresztenek, jönnek belőle a mondatok, beszél és letesz abból a sok gondolatból, amivel tele a feje, és láthatóan megkönnyebbül, ahogy formába önti az érzéseit. Készít pár rajzot, a beszélgetésünkről is. Egészen meghatódok tőle, egy induló könnycsepp mögé teszem el a képet. Erős öleléssel búcsúzunk.

Egy nemzetközi workshopon veszek részt, egy hétig alkotunk és létezünk együtt egészen különböző korú és hátterű emberekkel. A közös nyelv az angol. A kedvenc csoporttársam egy hatvanas, olasz rajztanár, egy igazi dandy, egy kalóz, egy rebellis polihisztor, egy csillogó szemű bölcs. Aki egyáltalán nem beszéli a nyelvet. Szavak híján egy héten át „csak” nézünk és figyelünk egymásra, gesztusokat és agyagfigurákat formálunk, csöndben és közel vagyunk. Finom öleléssel, és néhány lépésnyi közös tánccal búcsúzunk.

Nem az a történetek tanulsága, hogy én mindenkit megölelek. Hanem az, hogy teljesen idegen emberek eljutnak oda néhány óra leforgása alatt, hogy megölelik egymást. Akár úgy, hogy vélhetően sosem találkoznak többé.

Hogy az ölelés kommunikáció, kapcsolódás. Ahogy az egymás szemébe nézés, a pici érintés, a közös térben létezés is. Ahol hangszínek, illatok, lélegzetvételek, tekintetek vegyülnek, elevenen, igaziból. Ezt tudják a személyes találkozások. Ezt nem tudja az online tér. Találkozzatok!

* A fotón az utolsó alkotásom a fent említett workshopon, a címe: Találkozások.

Borsót fejtek. Kézbe veszek, megforgatok minden egyes csövet, roppantok és bontok, pattognak a szemek a tálba. Meg a számba. Mélázok közben. Azon, hogy elsőre milyen egyformák.

Aztán jön az a jellegzetes, pukkanó hang, amikor meghasad a külső burok. És ahogy bepillantok az épp szétnyíló héj alá, már látom, minden egyes csőnél látom, hogy szó sincs egyformaságról. Újra és újra egy külön kis világot találok odabent: csupa hasonló, mégis eltérő szem, végtelenül sokféle kombinációban.

Bontom, pattan, megkóstolom. Ízre is más egyenként mind az összes.

Figyelek egy nőt a ballagáson, nyomor és megpróbáltatások nyoma az arcán – lenyűgöz, milyen örömmel és büszkeséggel ragyog fel rögvest, ahogy az ünneplőbe öltözött fiára néz.

Fél füllel hallgatom a szigorú, karót nyelt ábrázatú kalauzt a vonaton – meghat, milyen kedves hangon, elolvadva veszi fel a telefont az unokájának.

Nagyot köszönök egy gumicsizmás, hajlott hátú öregúrnak, aki a kertjében álldogál – elképeszt, milyen tartással és ékesszólással felel.

Kezet rázok egy kemény és zord küllemű, gazdagon tetovált férfival – meglep, milyen gyengéd és puha az érintése.

E-maileket váltok egy nyugalmazott futballedzővel, aki egy tanyán él – elkápráztat, milyen természetességgel és leleménnyel írja a sorait rendre vers parafrázisokban.

Bontom, pattan, megkóstolom.

Megjegyzem magamnak újra, ne feledkezzek meg róla sosem.

Hogy mindegy, milyennek tűnik, sejlik, látszik kívülről.

Ember, élet, történet.

Mégis mennyire más.

Egyenként, mind az összes.

*A fotón zöldborsó otthonról, a faluból.

Vonaton zötyögök, hazalátogatok. Mindent kitaláltam előre már napokkal korábban, de hiába. Az indulás reggele szürke, esőre hajló, pedig szuper nyári napra számítottam. Az online jegyvásárlás reménytelen hibaüzenetekre fut, véletlenül magamra borítom a kávét, nem készülök el időben, megcsúszik az egész ütemtervem.

Aztán a vonat késve indul, ülnek a helyemen, nem érdemes megküzdeni érte, és második nekifutásra a legkellemetlenebb utastárssal kerülök egy kocsiba. Mostanra már az is világos, hogy teljesen elhibáztam az öltözékem is, és nem hoztam még egy falat csokit sem.

Tipikus eseménysorozat, amire pár éve olyasmiket mondtam volna, hogy minden összeesküdött ellenem, univerzum keresztbehúzza a számításaimat. Többször is volt úgy, hogy pár hasonló gikszert baljós jelnek tekintetve el sem indultam inkább, vagy egy ponton visszafordultam. Volt, hogy már félútról. Ismerős helyzet?

Ma nyugtáztam a lehangoló időt, bosszankodtam a mávon, és az első felszisszenés után már röhögtem a kávétól csöpögő nadrágomon. Hazaszóltam, hogy később érkezem, és már fel sem zaklatott a ráadásul késve induló vonat. A hangos, végtelenül kényelmetlen társaságnak bizonyuló utas e ponton már tízpercenként ordít videotelefonálás közben, de szinte derűsen szemlélem.

Nem „csakazértis”. Nem „márpedig”, erővel. Hanem mert én most épp hazautazom. Vágytam rá, megterveztem, és most történik. Az eddig soroltak mind körülmények. Ezúttal épp csupa nehezítés, de hé, ez csak a felszín, amit először fog be a fókusz.

Finomítok rajta, és látom, hogy mindezek egytől-egyig jelentéktelen apróságok. Ha kicsit hunyorítva nézem, még viccesek is.

Régóta gyakorlom ezt, és minél többször sikerül, annál könnyedebben megy legközelebb. Ma ez már rutinszerű volt. Állítani a fókuszon. Eldönteni, hogy mire figyelek. Meghatározni, hogy mit engedek közel.

Vonaton zötyögök, hazalátogatok. A hangos szomszéd elaludt, kisütött a nap, és az ablakon az imént beröppent egy pipacs szirma.

*A fotó valahol a tágas semmi közepén, a keleti országrész felé haladva készült.

– Itt a nyár, hurrá, lehet ötven fokban izzadni hónapokig, megint nem volt normális tavasz. Akármerre nézek, mindenhol rövidnadrágokba és miniszoknyákba bújtatott, tökéletes pálcikalábak. 14-től 75 éves korig mindenkinek formás, normális, szépséges lábikói vannak, amiket most büszkén mutogatnak is. Csak nekem vannak ilyen gnóm, amorf, idétlen térdeim, amiket soha nem fogok nyilvánosan vállalni. Inkább megsülök.

– Alapvetően szeretek itt dolgozni. De tényleg. Csak van ez a fura érzés mostanában, ami elkap vasárnap estefelé…hogy jön a hétfő reggel. És nem akarom. Pedig hát egy szavam sem lehet, milyen könnyen megy már minden, visz a rutin, mennyi klassz pillanat, és milyen régóta csinálom már…Máshol is nyilván vannak gondok, sehol sem tökéletes, meg hát mégiscsak ez a biztos…De most komolyan, holnap megint indul a hét?

– Megbántott, és ez nagyon rosszul esik. Tudom, hogy eltelt már azóta egy csomó idő, de még mindig nem léptem túl rajta. El kellett volna mondanom neki, amit gondolok, amit érzek, igazán. Akkor minden másképp alakult volna. De már késő, ezt akkor kellett volna, utólag már felesleges magyarázkodni. Ki kéne találnom valamit, hátha mégis…Vagy nem? Hajj, nem tudom. Bárcsak továbbléphetnék.

Íme néhány jellemző monológom az elmúlt évekből. Hétköznapi helyzetek, amikkel sokáig nyűglődtem, amikből nem láttam ki, amiket hosszú időbe telt helyre tenni. Volt, amiről beszéltem a barátaimnak, és olyan is, amit csak magamban őrölgettem. Sokáig.

Nem nagy ügyek, egyik sem krízis. Csak hónapokon át béklyóztak meg, szívták el az energiámat, kötötték le a gondolataimat. Ennyit simán ki lehet bírni. De miért kéne?